Johan Béla (1889-1983)

Johan Béla államtitkári tevékenysége

Az egészségügynek 1932-től nem volt önálló minisztériuma hazánkban. A Belügyminisztérium szervezetén belül a teljes egészségügyet egy orvos-államtitkár felügyelte. 1935-ben Johan Bélát a belügyminisztériumi orvosállamtitkárrá nevezték ki úgy, eközben az OKI irányítását is ellátta. Minisztériumi főnöke Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter szintén nagy hangsúlyt fektetett a közegészségügyre. 1934-ben, első belügyminisztersége idején 10 éves tervet dolgozott ki az egészségvédelmi munka egész országra való kiterjesztésére. De utódja Kozma Miklós belügyminiszter is magáévá tette ezt az elképzelést és 1936-ban megszületett a tisztiorvosi szolgálat államosításáról szóló törvény. (1936.évi IX. törvénycikk). Így megvalósulhatott a helyhatóságoktól való függetlenség kimondása, ami lehetővé tette a gördülékeny egészségvédelmet. (Korábban, főleg a XIX. században az ispán, ha nem értett egyet vele, megakadályozhatta pl. a védőoltások beadását.) Szabályozta a törvény az orvosi kinevezéseket, azokat a belügyminiszter hatáskörébe vonta, és kötelezővé tette legalább 5000 lakosra egy orvos alkalmazását.

Keresztes-Fischer Ferenc ekkor a Pénzintézeti Központ elnökeként Imrédy Bélával, a Nemzeti Bank elnökével három és félmillió pengőt gyűjtöttek össze más bankoktól, gyáraktól, biztosítóktól a falusi egészségvédelem további kiépítésére. Ez képezte az ún. Falu Szociális Alapot, ami lehetővé tette még több egészségház, körorvosi lakások, napközi otthonok építését. Az 1940. évben egy belügyminiszteri rendelettel egészségvédelmi köröket, mint ellátási egységeket hoztak létre, melyek központja az egészségház volt. Ez alapvetően tanácsadó szerepet töltött be és minél nagyobb volt, annál több más funkciót is el tudott látni (tüdőbeteg-gondozás, anya- és csecsemővédelem, szűrések stb.). A rendelettel többszáz gyakorló orvost is bevontak a megelőző orvoslásba.

Folyamatosan bővülnie kellett a szakemberek létszámának is: a korszak végére, azaz 1920 és 1944 között az orvosok száma az országban két és félszeresére nőtt, a kórházak száma pedig megduplázódott.

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter Johan Béla segítségével megszervezte az Országos Egészségvédelmi Szövetséget. Az ezzel kapcsolatos törvény (1940. évi VI. törvénycikk) kimondta, hogy a fenti egészségvédelmi intézményeket az egész országra ki kell terjeszteni. Belügyminiszteri rendeletek segítségével az OESZ 1941. január 1-vel az addig létező összes magyarországi egészségvédelmi szervezetet és tevékenységet egyesítette, s ez vált a háború alatti egészségügy alapvető szervezetévé. Minden járás és város területén kötelezővé tették a tüdőbeteg- és nemibeteg-gondozó intézmények létesítését. Az egészségvédelmi körökben állami alkalmazott tanácsadó orvos és védőnő dolgozott. Átlagosan 6-8000 lakosra jutott egy védőnő. 1942-ben megszületett a községi és körorvosok „államosítása” is, azaz közalkalmazotti státuszba emelése, a vidéki orvosok fizetésének jelentős emelésével. A vidéki betegek mihamarabbi kórházi ellátáshoz jutása érdekében megszervezték a mentőszolgálatot is.

Nagyon nagy gondot okozott, főleg vidéken a tiszta ivóvíz biztosítása. Mivel vezetékes vizet nem lehetett mindenhová eljuttatni Johan szorgalmazta a falvakban fúrt kutak létesítését. Ezek vizét évente kétszer ellenőrizték és megfelelés esetén ’jó ivóvíz’ felirattal látták el. A cél az volt, hogy 1000 lakosra egy közkút jusson és az ne legyen egyik háztól sem 500 méternél messzebb. (Ez rendkívül fontos volt, hiszen a kis mélységű ásott kutak rossz vizet adtak és melegágyai voltak a paratifusz, kolera és egyéb fertőzéseknek.)

Ellentmondásos megítélés

A vitathatatlan eredmények ellenére 2003-tól Johan munkásságát, leginkább államtitkári tevékenysége miatt támadások érték. A legtöbb vádat amiatt kapta, hogy a német megszállás idején alakult Sztójay-kormányban ugyanúgy ellátta államtitkári feladatát, mint korábban, ahelyett, hogy lemondott volna. Holott korábban is voltak összetűzései a szélső jobboldallal (Orsós Ferenccel, Csilléry Andrással) éppen azért, mert zsidóbarát intézkedéseket tett. Például az 1942.évi XII. törvény alapján az állásban lévő zsidó orvosokat nyugdíjazni kellett. Főnökével, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel ezt úgy hajtották végre, hogy a zsidó orvosokat ugyan formálisan nyugdíjazták, majd az orvoshiányra való hivatkozással „berendelt orvosként” további szolgálatra „utasították” őket. Johan Béla ezért megkapta a zsidóbérenc nevet, annál is inkább, mivel kilépett a fasiszta és antiszemita jellegű MONE-ből is. Czeizel Endre genetikus megkérdezte tőle, hogy miért vállalta el az államtitkárságot a németbarát Sztójay-kormányban, holott ő köztudottan angolszász irányultságú volt. Johan azt válaszolta, hogy azért, mert ha lemond, veszélybe került volna egész korábbi életének a munkája, az Országos Közegészségügyi Intézet. Államtitkárként viszont alá kellett írnia olyan rendelkezéseket, melyeket nem ő hozott, de a végrehajtásuk az ő feladata volt. Az érvényben lévő zsidótörvények értelmében zsidó orvosok és gyógyszerészek állásukból való elbocsátási iratait névjegyével szignózta, ami egyet jelentett a deportálásukkal. Ungváry Krisztián történész szerint ezzel osztozott az intézkedések morális és politikai felelősségében.

Johan megítéléséről 2003-ban parázs sajtóvita keletkezett, mivel az induló új népegészségügyi programot róla szándékoztak elnevezni. A vitában legalább annyian védték Johant (zsidó orvosok, akiknek segített, azok leszármazottjai), mint amennyien támadták. Végül az MTA állásfoglalása zárta le a vitát, megállapítva, hogy Johan Béla szakmai pályafutása kiemelkedő, de népegészségügyi programhoz nem javasolják a nevét felhasználni, mert megosztó a politikai megítélése.

1945 után Johan Béla államtitkári szerepét igazoló bizottságok is vizsgálták. A Népjóléti Minisztérium igazoló bizottsága rövid tárgyalás után megállapította, hogy „vezető állásra alkalmatlan”, mert mint főtisztviselő…” semmi olyan intézkedést nem tett, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy a fennálló alkotmányellenes irányzattal szembe kívánt volna helyezkedni.”

Az egyetemi igazoló bizottság, amely több vádpontot talált ellene, hosszú tárgyalás eredményeként állásvesztésre ítélte és megvonta tőle a „venia legendit”, azaz az előadói jogot. (Johan már 1930 óta nem is volt állásban az egyetemen, indokolatlan volt ezen bizottság elé is becitálni.) Mivel a bizottság felvetette a népellenes tevékenység gyanúját is, ügyét a Népbíróságra tették át. A Népbíróság tárgyalás nélkül jóváhagyta a korábbi ítéleteket: a vezetői alkalmatlanságot és az egyetemi állástól való eltiltást. Johant nyugdíjazták és nem engedték vissza a közegészségügybe, miközben az általa kidolgozott rendszert teljesen átvették. Akadémiai levelező tagságát 1950-ben felfüggesztették.

A gyógyszeriparban

Johan ezután a Phylaxia Oltóanyagtermelő Vállalatnál dolgozott kutatóként és a penicillin hazai előállításán munkálkodott. (1945-ben még csak 56 éves volt.) Az általa meghonosított fermentációs eljárással állították elő az első hazai penicillint, a Fungint. Ezután a streptomycin antibiotikum előállításával kezdett foglalkozni. Mivel az amerikai szakemberek őt jól ismerték és becsülték, a streptomycin később Nobel-díjat nyert (1952) felfedezője, Selman Waksman, küldött neki baktériumtörzseket laboratóriumi felhasználásra. Ez felkeltette a titkos szolgálat figyelmét, nyugati imperialista hatalmakkal való kollaboráció és szabotázs gyanújával Johant letartóztatták, az Andrássy út 60-ba szállították kihallgatásra, majd Kistarcsára internálták. Itt három hónapot töltött el, míg külföldi tudományos segítséggel sikerült kiszabadulnia.

Tovább dolgozott, először a Chinoin Gyógyszeripari Kutatóintézetében, majd kis kitérővel a Kőbányai Gyógyszerárugyárban, ahol a B12 vitamin gyártásával foglalkozott. Több szabadalmat és újítást nyújtott be, aminek a gyógyszeripar nagy hasznát vette. Johan Béla 89 éves koráig dolgozott.

1972-ben elnyerte a Munka Érdemrend arany fokozatát, a gyógyszeriparban nyújtott érdemei elismeréseként. A nyolcvanas években már hangoztatták a hazai közegészségügy területén szerzett érdemeit, de rehabilitációja csak halála után történt meg. Ekkor az Országos Epidemiológia Központ, ami az OKI egyik jogutódja, felvette a nevét és Johan visszanyerte akadémiai tagságát.

A magyar közegészségügy legnagyobb alakját 1983-ban 93 éves korában érte a halál. Halála után, az Országos Közegészségügyi Intézet megszervezéséért, a hazai penicillin- és streptomycingyártás megteremtéséért és továbbfejlesztéséért 1990-ben a Széchenyi-díj, 2002-ben a Magyar Örökség díj posztumusz díjazottja lett.

                                                                  Tasiné Csúcs Ildikó PhD történész