Daniel Carleton Gajdusek és a kannibalizmus szerepe egy új fertőzési mód felfedezésében

Származás, gyerekkor, tanulmányok

Daniel Carleton Gajdusek 1923. szeptember 9-én Yonkers városban (New York állam) született Karol (Karl) Gajdusek és Ottilia Dobróczki első fiúgyermekeként. Édesapja Karl Gajdusek szlovák származású fiatal bevándorló volt, aki Yonkersben ismerte meg feleségét, a magyar (debreceni) gyökerű második generációs bevándorló, Ottilia Dobróczkit.

A hentes foglalkozású és saját üzletet vezető édesapa viszonylagos jómódban nevelte két fiát a főleg bevándorlók lakta városrészben. A kis Daniel már korán megtapasztalta a kulturális sokszínűséget és édesanyja családja révén, ahol négy egyetemet végzett rokon is volt, tudományos inspirációt is kapott. Iréne nagynénjével, aki entomológus (rovartanász) volt mezőkön, erdőkben gyűjtött növényeket és állatokat, megismerkedett a természettudományos kutatás világával. A nagynéni, aki kutatási céllal a Föld legkülönbözőbb területeire is eljutott, példát nyújthatott számára a kutatói életvitelről is. Kamaszként már dolgozott nagynénje munkahelyén a Boyce Thompson Növénykutató Intézet laboratóriumaiban, ahol új ariloxiecetsav származékokat szintetizált, amit később, mint gyomirtót szabadalmaztattak is. Miközben a New York-i múzeumok törzsvendége lett, azok kurzusait, előadásait csillapíthatatlan kíváncsisággal hallgatta.

Nagyon korán eldöntötte, hogy tudós lesz, leginkább a kémia, biológia és a matematika érdekelte. A New York-i Rochester Egyetemen tanult először és szerzett diplomát 1943-ban a fenti tárgyakból. Azonban ez csak alapozás volt az orvostudományok irányába, amit a Harvard egyetem orvostudományi karán végzett el és szerzett orvosi doktori fokozatot 1946-ban.

Kutatások Amerika kiemelkedő intézeteiben, sajátos egyéni kutatói szemlélet kialakulása

Már hallgatóként a Harvard mellett olyan egyetemeken is végzett kutatásokat, mint a Columbia University (New York) vagy a California Institute of Technology (Pasadena, más néven Caltech). Ezeken a vezető tudományos kutatóhelyeken a világ leghíresebb kutatóival dolgozott együtt: még hallgatóként csatlakozott Viktor Hamburger tengerbiológiai kurzusához a Woods Hole Tengerbiológiai Laboratóriumban, A Harvard orvosi karán John T. Edsall-lal dolgozott együtt a fehérjefizikai kémia laboratóriumában, miközben fő mentora a később Nobel-díjat nyert víruskutató John Enders volt. A Caltechen (California Institute of Technology) Linus Paulinggal és Max Delbrückkel (mindketten Nobel-díjasok) dolgozott együtt, míg a Columbia Egyetemen Michael Heidelberger laboratóriumában postdoktori kutatásokat végzett. Érdeklődése a víruskutatás mellett a gyermekgyógyászatra is kiterjedt, különösen a gyermekeket érintő fertőző betegségekre. A cincinnati és a bostoni gyermekkórházban folytatott ez irányú gyakorlatot. Nagyon biztos tudományos alapokkal rendelkezve a biológiai és kémiai megközelítések híve lett, molekuláris szintű szemléletet szerzett és nyitottá vált a „nem standard magyarázatok” megtalálása felé. (Miközben természetesen a fenti elit helyeken végzett kísérletes munka során óriási kapcsolati tőkére is szert tett.)

A kutatói érdeklődés kicsúcsosodása a lassú lefolyású járványok irányába

1951-ben behívták katonai szolgálatra, ahol a hadsereg kutató virológusaként szolgált a Walter Reed Army Medical Service Graduate School intézetben. Itt kezdett el szisztematikusan foglalkozni lassú lefolyású járványos fertőzésekkel. A következő két évben (1952-53) már a Teheráni Pasteur Intézetben dolgozott, ahol szintén járványos betegségeket (pestis, skorbut stb.) tanulmányozott, de a Közel-Keleten megismerhette a nem nyugati társadalmak orvosi gyakorlatát és az eltérő kultúrák betegségtanát is. Érdeklődéssel fordult a kultúra és betegség kapcsolata felé.

A ’kuru’ kutatása

1954-től vendégkutatóként a melbourne-i Walter és Eliza Hall Orvosi Kutatóintézetben immunológiai és virológiai kutatásokat végzett Frank Burnettel közösen. Ekkor erősödött fel érdeklődése az ausztrál őslakos és új-guineai populációk betegségei iránt. Gajdusek felfedezett és elsőként készített orvosi leírást egy egyedülálló központi idegrendszeri rendellenességről, amely kizárólag az új-guineai ’fore’ nép körében fordul elő, és amelyet ’kuru’ („remegés”) néven ismertek. A betegség tünetei: fejfájás, ízületi fájdalmak, gyengeség, remegés, mozgás-összehangolatlanság, akaratlan túlmozgások, elkent beszéd, kényszernevetés. Ez utóbbi miatt „kacagó halálnak” is nevezték. Az első tünetek megjelenése után 3-20 hónappal halállal végződik a betegség, de a tünetmentes lappangási időszak akár 20 évig is eltarthat. A többnemzetiségű bevándorló közegben felnőtt Gajdusek beköltözött a fore nép közé, megtanulta nyelvüket, tanulmányozta kultúrájukat és a kuru áldozatain boncolásokat végzett. Rájött, hogy a betegek agyában súlyos elváltozások keletkeznek, a betegség idegrendszeri eredetű. Arra a következtetésre jutott, hogy a betegség az elhunytak agyának rituális elfogyasztásával terjed, ami a fore nép temetési szokásának része volt. A nép hiedelemvilága szerint ugyanis, ha eltemetik a testet, a lélek elvész, de ha elfogyasztják, a közösségben tovább él. Tehát az elfogyasztás a halott lényegének visszavétele, amely feladat leginkább a szertartást végző nők és gyerekek feladata volt. A legtöbb megbetegedés döntően közöttük fordult elő. Az ötvenes évek elején kurujárvány tört ki, ami a nők egyharmadát elragadta. A hatóságok ezért betiltották a kannibalizmust, ami a járvány visszaszorulását eredményezte. (Bár a hosszú lappangási idő miatt később is előfordultak megbetegedések.)

A döntő bizonyítékot a fertőzés okára az szolgáltatta, mikor Gajdusek és munkatársai kuruval fertőzött agyszövetet csimpánzokba oltottak és azok hosszú lappangási idő után kuruszerű tüneteket mutattak. Ez bizonyíték volt a betegség fertőző voltára és arra nézve, hogy azt az idegszövet közvetíti.