A külföldön legismertebb magyar orvos, akit „az anyák megmentőjeként” emlegetünk
Semmelweis Ignác nevének hallatán azonnal a gyermekágyi láz jut eszünkbe és az, hogy milyen sokat jelentett az emberiség számára megszabadulni ettől a kórtól. De mai ésszel úgy gondolhatjuk, hogy Semmelweis feltárta a betegség okát, pontosabban okozóját, megtalálta az ellenszerét valamilyen gyógyszer formájában és megmentette a világot ettől a betegségtől. Csak arra nem gondolunk, hogy mindez lassan már kétszáz éve történt, amikor még kezdetlegesek voltak a higiéniai viszonyok és nem rendelkeztünk olyan mikrobiológiai ismeretekkel, mint manapság. Nem is gondoljuk, hogy Semmelweis meglátása, kidolgozott eljárása szembe ment a kor általános felfogásával a fertőzéseket illetően, ami óriási küzdelemmel járt. Ráadásul Semmelweis személyes élete is nagyon szomorú, szerencsétlen és tragikus volt, ami még tovább növelte az alakja körüli félreértéseket, homályos mozzanatokat. Ezért tudománytörténeti szempontokat követve kell ezt a rövid, de óriási hatású életművet áttekintenünk.
Születés, gyerekkor, tanulmányok
Semmelweis Ignác Fülöp 1818. július 1-én Budán, a Tabán városrész, Apród u. 1-3 alatti Meindl-házban látta meg a napvilágot, jómódú német szülők gyermekeként. (Ez a ház ma a nevét viselő Orvostörténeti Múzeumnak és Levéltárnak ad otthont.) Édesapja Semmelweis József, nyugat-magyarországi német származású (pontosabban hienc) fűszerkereskedő, míg édesanyja Müller Teréz, egy módos sváb kocsigyártó lánya volt. A család katolikus vallású volt, Ignácot is, aki a 10 gyerek közül ötödik volt, erre a hitre keresztelték a Tabáni Plébániatemplomban.
Középiskoláit Székesfehérvárott a Ciszterci Szent István Gimnáziumban és a budai Egyetemi Katolikus Gimnáziumban végezte kiváló eredménnyel. A családi környezetnek köszönhetően németül és magyarul egyformán jól tudott. A középiskola elvégzése után 1835-ben, először a Pesti Királyi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán négy szemesztert hallgatott, majd apja kérésének engedelmeskedve, aki azt szerette volna, hogy fia hadbíró legyen, 1837-ben átiratkozott a bécsi egyetem jogtudományi karára. De itt sem töltött el hosszú időt, mert a vele együtt lakó medikusoknak köszönhetően – közeli barátja volt Markusovszky Lajos – megtetszett neki az orvostudomány, így átiratkozott a bécsi egyetem orvosi karára. Orvostudományi tanulmányainak másod– és harmadévét Pesten végezte le, majd az utolsó két évet ismét Bécsben. Diplomáját is ott kapta meg, 1844-ben a Tractatus de vita Plantarum című botanikai értekezésével. Még ebben az évben szülészmesteri, majd 1845-ben sebészmesteri oklevelet is szerzett.
Megmagyarázhatatlan jelenség
Orvosi munkáját 1846-tól a bécsi Közkórházban (Wiener Allgemeine Krankenhaus) kezdte meg, ahol tanársegédként dolgozott a szülészeti osztályon, amely a bécsi orvosi kar szülészeti klinikája is volt egyben. A klinikán a betegek diagnosztizálásában Carl von Rokitansky patológiai-kórbonctani szemlélete érvényesült. A cseh származású Rokitansky, aki a második bécsi iskola kiemelkedő alakja volt az empirikus betegellátással szemben a kórbonctani szemlélet híve volt. Eszerint először az anatómiai, morfológiai eltérést kell megtalálni, és csak utána érdemes és lehet oki terápiát keresni. Magyarán úgy próbáltak egy-egy betegségről az élők javát szolgáló következtetéseket levonni, hogy rendszeresen felboncolták az elhunytakat. Ez a megközelítés gyorsan elterjedt és ennek következtében a boncolások száma minden szakterületen ugrásszerűen és hihetetlen mértékben megemelkedett. Semmelweis már hallgató korától Rokitansky professzornál dolgozott, így elsajátította a boncolási fogásokat, valamint ezt a szemléletet.
A fenti kórház két szülészeti osztályán oktatás is folyt, amit 1840-ben jelentősen átszerveztek. Az I-es osztályon a medikusokat, a II. osztályon pedig a bábákat képezték. Ez az adminisztratív lépés szinte azonnal feltűnő változást eredményezett, azaz megváltoztatta a szülő nők között a halandósági adatokat. Míg korábban a két osztályon átlagosan 5-6 % körüli volt a szülés utáni elhalálozás, az átszervezés után, a medikusok osztályán 9,92%-ra emelkedett, amíg a bábák osztályán 3,38%-ra csökkent az előfordulása. Ez a feltűnő változás a szülő nők és az orvosok és az intézményvezetők körében is nagy izgalmat váltott ki, de a korabeli ismeretek alapján megmagyarázhatatlan volt. A halálozások oka általában a gyermekágyi láz néven emlegetett betegség volt. De milyen betegség a gyermekágyi láz, utánanéztünk a Semmelweis egyetem honlapján:
A gyermekágyi láz fogalma mai ismereteink szerint:
„Egyes baktériumok, illetve kórokozók a szüléstől erősen igénybe vett méhbe jutva meleg, tápanyagban gazdag környezetet találnak, a méhlepény leválásával keletkező nagy seben keresztül pedig a kórokozók bejutnak a véráramba is. A következmények a hashártya vagy a méhnyálkahártya, illetve egyéb szervek gyulladása, sűrű erős lázrohamokkal kísérve. Hatékony kezelés nélkül a legtöbb esetben néhány napon belül szepszis („vérmérgezés”) lép fel, ami végül halálhoz vezet.”
Csakhogy Semmelweis korában még nem ismerték a mikrorganizmusokat, akkor vajon mivel magyarázták a betegségek eredetét? A XIX. századi ember még teljesen másképp gondolkodott, mint a mai. Akkoriban nagy jelentőséget tulajdonítottak bizonyos környezeti tényezőknek. Úgy gondolták, hogy a szülő nők például valami légköri, kozmikus, tellerikus (a Föld felől érkező) befolyás alá kerültek, azért lettek betegek. De voltak olyanok, akik járványnak tartották a gyermekágyi lázat, megint mások a zsúfoltságot okolták, de akadtak olyanok is, akik a temetéskor használt papi csengő keltette félelmet gondolták kiváltó oknak. Megint mások a kismamák előéletében korábban végzett nehéz fizikai munkában vagy a szegénységben keresték az okokat. Semmelweis összefoglaló, eredetileg német nyelvű munkájában így írt róla:
„…A szülészetnek ez az árnyoldala a gyermekágyi láz… nemcsak a terápiát tekintettem elégtelennek, hanem a tant is hiányosnak, mert a gyermekágyi láz eddig érvényes kóroktanában…valódi okának nem leltem semmiféle magyarázatát.”
Semmelweis nagyon módszeresen és alaposan fogott hozzá az ok feltárásához. Először mindenféle magyarázatot górcső alá vett, átgondolt, majd kizárva a feltételezett okot, figyelte a statisztikai adatokat. Még arra is megkérte a papokat, hogy ne csengettyűzzenek, hogy megfigyelhesse, hogy akkor hogyan is alakulnak a halandósági adatok.
Megoldás
Kimutatta, hogy sem a klimatikus viszonyok, sem a félelem, sem a szegénység, sem a nehéz fizikai munka nem okozhat gyermekágyi lázat, sőt 1846-ra már rájött arra is, hogy az egy helyi betegség (endémia), aminek okát a közvetlen környezetben kell keresni. Semmelweis rendszeresen boncolt ilyen betegségben elhunytakat, így tisztában volt a betegség belső megnyilvánulásaival is. Általában nyirok- és vénagyulladást, valamint kétoldali mellhártya-, szívburok-, hashártya-, és agykéreggyulladást fedezett fel az elhunytakban.
Semmelweiset az igazi ok kiderítéséhez egy szomorú esemény segítette hozzá. Nagyon jó barátja volt a cseh származású Jakob Kolletschka, egy törvényszéki orvostani tanár, aki patológusként szintén sokat boncolt. Egyszer azonban boncolás közben megsebesítette őt egyik tanítványa és Kolletschka megbetegedett, majd néhány nap múlva elhunyt. Semmelweiset nagyon megrázta barátja halála, és azonnal felboncolta a hulláját is és megdöbbent a látottakon, erről így írt:
„… Kolletschka ugyanabban a betegségben hunyt el, mint a több száz gyermekágyas, akit meghalni láttam. Hiszen a gyermekágyasok is véna–, nyirokedény–, hashártya–, mellhártya–, szívburok–, agykéreggyulladásban haltak meg…”
Mivel barátja a fenti tüneteket okozó gennyvérűségben, mai szóval vérmérgezésban hunyt el, megállapította, hogy a gyermekágyi láz egyfajta vérmérgezés lehet. Mivel ez a betegség az I. számú klinikán fordult elő jóval nagyobb arányban, összefüggésbe hozta a kialakulását a boncolásokkal. Ugyanis az ott gyakorlatozó orvostanhallgatók, mielőtt a női osztályon munkába álltak volna, előzőleg a boncteremben dolgoztak. Semmelweis úgy gondolta, hogy a boncolás következtében „hullarészek” kerültek az orvosok kezéről a szülő nők sebeibe és az ezzel megfertőzött seb okozta a halált. [Mint korábban említettük, ekkor még nem ismerték a mikrorganizmusokat (baktériumok, vírusok, gombák), bár már voltak ezekre vonatkozó megfigyelések (Anton van Leeuwenhoek, 1674), de ezek elszigeteltek maradtak. Csak a 19. század második felében, Louis Pasteur és Robert Koch munkája által váltak igazán megalapozottá, majd elfogadottá. Pasteur bebizonyította, hogy a mikroorganizmusok betegségeket okozhatnak, míg Koch kifejlesztett egy módszert a baktériumok osztályozására és azonosítására.]
Tehát Semmelweis még nem ismerhette a mikroorganizmusokat, de akkor hogyan magyarázta ő és a kortársai a betegségek keletkezését? A XIX. század első felében még az ún. vegytani szemlélet uralkodott a kóroktanban: a betegségek lényege a kémiai bomlás, amely rothadás, erjedés, gennyesedés, üszkösödés formájában jelenik meg. A kórokozó tehát a „bomlott szerves anyag” volt, élő kórokozóval még nem számoltak! Ennek a szemléletnek a legnagyobb képviselője Justus von Liebig (1803-1873) német kémikus volt.
Semmelweis tehát feltételezte a szennyezett emberi kéz fertőző voltát, ezért elrendelte a szülő nők vizsgálata előtti még alaposabb kézmosást. Erről így írt:
„Hogy a kézhez tapadt hullarészeket szétroncsoljam – 1847. év május közepe táján, a napra pontosan nem emlékszem –, chlorina liqiudát használtam, e folyadékban kellett minden hallgatómnak és nekem is vizsgálatok előtt kezet mosnunk.” Május második felében áttértek az olcsóbb klórmészre. Már féléves klórmeszes kézmosás látványos eredményt mutatott: a hallgatók látogatta osztályon sikerült leszorítani a gyermekágyi halandóságot 3% körülire.
De Semmelweis nem állt meg a klinikai esetek megfigyelésénél, állatkísérleteket is végzett. Egészséges nőstény nyulak hüvelyébe és méhébe endometritis (méhgyulladás) szennyes exudatumát jutatta be, míg másokéba egyéb fertőző betegségek izzadmányait, kaparékait helyezte el. Az eredmények nem maradtak el, az állatok megbetegedtek, majd kimúltak. A boncoláskor „a házi nyulak hulláiban ugyanolyan elváltozásokat találtunk, mint azokban az emberekben, akik gyermekágyi lázban, illetve végső soron gennyvérűség következményeként hunytak el.” – írta Semmelweis.
A mai ember úgy gondolná, hogy Semmelweis következtetését és betegségmegelőző intézkedéseit, azonnal elfogadta az orvostársadalom, hiszen napnál világosabb következtetésről és intézkedésről volt szó. Csakhogy ez teljesen ellentmondott a kor orvosi szokásainak. Tudvalevő, hogy az orvosok akkoriban műtét előtt nem mostak kezet, korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy utcai ruhában és kézmosás nélkül fogtak hozzá a műtétekhez. Egyáltalán nem gondoltak a fertőzés kéz általi átvitelére. Ráadásul Semmelweis elvárása, a szappanos kézmosás utáni klórvizes fertőtlenítés (4 %-os oldattal), hosszú ideig tartott, a lúgos kémhatás felmarta a bőr felsőrétegét, körülményes és kellemetlen volt. Bár Semmelweis előírásait a bécsi orvosi karon több orvoskollégája is támogatta, mégis kiéleződött a viszony közte és az egyetemi vezetés között (szerződését nem hosszabbították meg), ezért elhagyta a Bécsi Orvostudományi kar kórházát és Budapesten folytatta munkásságát.
Budapest, Szent Rókus Kórház, Pesti Királyi Tudományegyetem
1851-től 1857. nyaráig tiszteletbeli főorvosként lett a Rókus Kórház szülészetének vezetője, majd 1855-ben a Pesti Egyetem elméleti és gyakorlati szülészeti professzorává is kinevezték. A Rókus kórházban intézkedéseivel 1% alá szorította le a gyermekágyi lázban elhunyt nők számát. A pesti egyetemen külön felhívásban rögzítette a szülő nőket vizsgáló orvosokkal szembeni elvárásait, ami Utasítvány címen híresült el a szakirodalomban. Lásd lent.
Semmelweis rendelkezése a klóros kézmosásról a pesti egyetemen*
Semmelweis munkahelyein más tisztasági intézkedéseket is foganatosított. Ragaszkodott a kórtermek rendszeres takarításához, szellőztetéséhez, napoztatásához és a gyakori ágyhuzatcseréhez. Megtiltotta a szennyes ágynemű használatát a klinikán.
Már sikeres professzor volt, mikor leközölte megfigyeléseit, ezt is barátja Markusovszky Lajos kérésére tette meg, először az Orvosi Hetilapban, A gyermekágyi láz kóroktana címmel 1858-ban. Három év múlva, bécsi kiadású német nyelvű könyvben összegezte tapasztalatait: Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése) címen 1861-ben. A könyvből elküldött egy példányt a magyarországi helytartótanácsnak, azok kikérték a pesti egyetem orvoskarának a véleményét, így lett hivatalos utasítás az, hogy Semmelweis javaslatát be kell építeni a kórházi gyakorlatba. A Helytartótanács, amely a legfőbb magyar kormányhatóság volt, 1862. szeptember 1-jén körrendeletet intézett (36.481/1862.számú rendelkezés) az összes törvényhatósághoz Semmelweis szabályainak bevezetése érdekében. Semmelweis 1861-ben és 1862-ben szenvedélyes hangú nyílt leveleket is intézett német nyelven kollégáihoz, de ezzel csak nagy részük elutasítását és támadását váltotta ki.
Nevéhez köthető új sebészi eljárások, orvosi kifejezések
Semmelweis Ignác 1863-ban elsőként végzett Magyarországon eredményes petefészek-eltávolítást (ovariectomiát) és másodikként császármetszést (1857. március 19-én) élő nőn. Egész életében öt császármetszést végzett, amivel 3 magzat életét mentette meg. De Semmelweis tanainak az orvosi közvélemény általi elfogadása csak halála után történt meg. Az 1860-as évek végén dolgozta ki Louis Pastour a “betegség csíraelméletét”: azaz, hogy a fertőző betegségek mindig mikroorganizmusokkal kapcsolatosak és a fertőzés a mikroorganizmus átjutása a beteg szervezetből az egészségesbe. Az élő kórokozók felfedezése vezetett el a sebészi antiszepszis (csíraölés) és aszepszis (csíramentesség) elvéhez és gyakorlatához, egyben igazolta Semmelweis klóros kézmosásának igazságát. Ma már előírt gyakorlat a sebészetben a műtét előtti „bemosakodás”, aminek tulajdonképpen előfutára volt a klóros kézmosás.
Semmelweis Ignác szobra Chicagóban az International Museum of Surgical Science épületében*
Önvád, mentális hanyatlás, halál
Semmelweis többször leírta, hogy ő a legtöbbet boncoló szülész orvosok közé tartozott. Mikor rájött arra, hogy tulajdonképpen ő okozta több édesanya halálát addig, míg nem alkalmazta a klóros kézmosást, iszonyú önvád és lelkiismeretfurdalás kezdte gyötörni. Ezzel párhuzamosan magatartásában furcsaságok mutatkoztak, idegrendszerét bizonyára a támadások is próbára tették. 1865 nyarára mindez elmezavarrá súlyosbodott. Családja közbenjárásával 1865. július 31-én a döblingi elmegyógyintézetbe utalták be. Ott augusztus 13-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. Halálával kapcsolatban számos feltételezés látott napvilágot, tudományos viták keletkeztek. Az egyik nézet szerint egy műtét közben szerzett lueszes (szifiliszes) fertőzés, és az ebből kialakult paralysis progressiva (homloklebenyi agysorvadás) járult hozzá leépüléséhez, amit a döblingi személyzettől elszenvedett brutális bántalmazás (!) súlyosbíthatott. Semmelweis boncolási jegyzőkönyve és a csontmaradványain 1963-64-ben végzett kórbonctani és radiológiai vizsgálat szerint a jobb kezén kialakult lassú lefolyású csontvelőgyulladásból támadt szepszisben halt meg. Tehát – mutatis mutandis – abban a betegségben, amit a legnagyobb elhivatottsággal kutatott. Földi maradványait végső nyugalomra szülőháza kertjében helyezték el.
Mint munkánk elején jeleztük, külföldön ő a legismertebb magyar orvos. Chicagoban a Sebészet Tudományának Nemzetközi Múzeumában (International Museum of Surgical Science) a legnagyobbak között magasodik szobra Louis Pasteur, és Wilhelm Conrad Röntgen társaságában. Biztos nem érdemtelenül.
Tasiné Csúcs Ildikó PhD történész
Felhasznált szakirodalom:
Antall József: Semmelweis Ignác (1818-1865) In: Híres magyar orvosok, Budapest, Galenus, 2000. p.10-15.
Benedek István: Semmelweis betegségéről és a Semmelweis tanok időszerűségéről, Budapest, 2015, Magyar Tudománytörténeti Intézet, p. 1-93.
Erna Lesky: Semmelweis Ignácra (1818–1865) vonatkozó bécsi iratok
https://mek.oszk.hu/05400/05427/pdf/Semmelweis_becsiiratok.pdf
Kapronczay Károly: Jakob Kolletschka, Orvosi Hetilap 1977. 05. pp. 1178-1179.
Rosivall László: Aki legyőzte a kórt, de nem győzte meg a kort. Semmelweis Ignác halálának 150. évfordulójára, Természet Világa 146.évf. (2015) 4. sz. (április) 146-150.
Semmelweis Ignác honlapja a Semmelweis Egyetemen
https://semmelweis.hu/az-egyetemrol/az-egyetem-tortenete/semmelweis-ignac/
Semmelweis összegyűjtött munkái, összegyűjtötte, és egy részét németből ford. Győry Tibor, Budapest, 1906, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat.
https://adt.arcanum.com/hu/view/MOKT_096/?pg=737&layout=s
Somos Zsuzsanna: Semmelweis Ignác Fülöp (1818. júl. 1. Buda – 1865.aug. 13. Döbling) In: Párhuzamos életrajzok, Budapest, 2023. Püski 13-21.
Szabó András: Semmelweis császármetszése Pesten 1857-ben, Orvosi Hetilap 2015, 156.évf. 26. sz. 1070-1072.
*Képek forrásai:
https://semmelweis.hu/wp-content/uploads/2011/04/semmelweis_utasitvanya_a-kezmosasrol_1861.jpg
https://ujkafe.website/?p=71500